Élménypedagógusok, facilitátorok, a furcsa nevű valakik…

A kedvenc csoportjaim kedden vannak. Egy negyedikes osztály az élménypedagógiával és van egy 5 fős kis bandám, akiknek dühmenedzsment csoportot tartok.

A negyedikesek nem könnyű társaság, tavaly heti egy napot napköziztem velük, az is nagyon “mókás” volt. Első alkalommal az egyikőjüket nem találtam meg fél órán keresztül, második alkalommal az egyik kislánynak felrepedt a fejbőre, mert kiesett a hintából. A mi kis kezdeti találkozásaink után, azt hiszem a szerdai napköziből egy „jaj, de nincs kedvem tanulni, csak ha Nico néni mellettem ül” illetve társasjáték klub lett. Konkrétan nem tudtam őket levinni, mert társasozni akartak. S évvége felé, amikor K. azt mondta, Te nem vagy olyan szigorú, mert engeded a többieket játszani, akkor elgondolkodtam, hogy biztos abban az iskolában vagyok-e, ahol tanítok.

Viszont bearanyozták a keddi napomat („ez azért ütős poén volt Aranyanyám”, mondanák a kollégáim). Ahhoz, hogy ezt megértsétek Drága Olvasóim (mert már vannak ilyenek), ahhoz érteni kell egy kicsit az élménypedagógiát. Az élménypedagógiai gyakorlatok alapvetően csoportos feladatok, szociális kompetenciákat fejlesztenek, a foglalkozásokat facilitátorok vezetik. De kik is ezek a furcsa nevű valakik, akik tulajdonképpen furcsa nevű pedagógusok is lehetnének?   A facilitátorok olyan csoportvezetők, akik nem iránymutatást adnak, hanem inkább a csoportban/egyénben végbemenő folyamatok megteremtéséért, megéléséért, a tanulási helyzet kiaknázásért felelősek. Ezekben az esetekben kitalálják a leginkább megfelelő gyakorlatot, kiadják azt a csoportnak, vigyáznak a résztvevők fizikai és lelki biztonságára, terelgetik őket a feldolgozás során. Szoktam hangsúlyozni, hogy azért ez egy egészen másik szerep, mint a tanárnak lenni. Mi tanárok úgy vagyunk összerakva, hogy szeretjük megmondani, megtanítani a gyerekeket arra, hogy mit hogyan csináljanak meg, nem pedig arra, hogy végig nézzük azt, amikor valamit egészen rosszul csinálnak. A tanár nem nézi végig, ő kijavítja vagy rávezeti őket a megoldásra, a facilitátor pedig végignézi, hogy rosszul csinálják (ez nem a veszélyhelyzetet jelenti), majd közösen feldolgozzák a feladatmegoldást (beleértve a tervezést is), újraterveznek, majd újra végrehajtják.

img_0872

Azt hiszem a tegnapi történet volt az, amikor csodálkozó bociszemekkel néztük az osztályfőnökkel és az énekórát tartó kolléganővel, hogy ők vajon ott mit is csinálnak. Történt, hogy azt a feladatot kapták, hogy álljanak fel a székre, s anélkül, hogy lelépnének, álljanak a születésnapjuk hónapjának megfelelő sorrendbe januártól, decemberig. Ha leesnek, újrakezdik; ha háromszor újrakezdik, negyedikre hang nélkül kell megoldani a feladatot. Nem hittünk a szemünknek, hogy mit találtak ki a feladat megoldására. A gyerekek a szék tetején állva, bemondták a születésnapjukat, majd egy székkel továbbléptek. Amikor véletlenül valaki máshogyan szerette volna, törekedett volna a sorrend felállítására, akkor jól lebeszélték róla, hogy nem, maradjon a helyén és csinálja. Amikor véletlenül valaki lelépett a földre, akkor ezt a folyamatot elölről kezdték, újra elkezdték sorolni és mentek körbe. Azt hiszem a második kör után megkérdeztem, hogy értik-e a feladatot, mondták igen. Szóltam, hogy szóljanak, ha kész. Mentek még egy kört. Végül azt hiszem a negyedik kör után, leültettem őket és megkérdeztem, hogy biztosan értik-e a feladatot, mondták igen; azt is megkérdeztem, hogy akkor most mit csináltak, mondták meg akarták tudni egymás születésnapját. Végül is így is lehet, a mozgáshoz, gondolkodás; gondolkodáshoz meg mozgás kötődik. Újra megismételtem a feladatot, kicsit máshogyan fogalmaztam (meg vagyok győződve, hogy nem értették az előző mondataimat vagy nem figyeltek oda, vagy annyira más helyzetben kapták a feladatot, hogy arra nem jutott energia, hogy értelmezzék azt). Elsőre megcsinálták, csak a végén tette le az egyik fiúcska a kezét, ezért újra kezdték. Aztán megfejeltük egy néma megoldással, s azzal, hogy máshova került a január. Ezzel újra felborult a rend és teljesen elvesztették a fonalat, nagy nehezen többszöri nekifutásra sikerült.

Egyébként a vicces helyzet ellenére, az egyik legjobb, osztályként bemutatott feladatmegoldásuk volt, s ők is jól érzeték magukat benne. Egészen sok olyan helyzet teremtődött, amiben segítették egymást. Odanyúlt, hogy segítsen, megfogta, hogy ne essen le, kedvesen szólt hozzá, bátorította a másikat. Ami ebben az osztályban egészen hihetetlen. S ez az, amit mi élménypedagógiai facilitátorok csinálunk. Csodás, nem? Olyan kihívást, olyan helyzetet teremtünk, amiben más, nem a megszokott viselkedésformát kell elővenni; s aztán arról beszélgetünk, hogy milyen volt azt megélni, mi volt most más, hogyan fogják később ezt hasznosítani. A feldolgozást még sokat kell gyakorolnunk, de abban is a hétmérföldes csizmánkat vettük elő, és lassan fényévekre vagyunk a kezdeti állapotoktól. Tegnap megköszönték az egymásnak adott segítséget. Tegnap megköszöntem a közös munkát. Ma újra megköszönöm nekik, mert hatalmas élmény volt…

Írta: Kovács Nikoletta

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: