A szülő a gyermekének az elsődleges szakértője

Rájöttem, hogy vasárnap kezdek a legnehezebben hozzá az íráshoz. Valahogy ilyenkor nem megy. Tulajdonképpen az szokott segíteni, ha átgondolom, hogy mik is voltak azok a dolgok, amik tegnap történtek és mi az, ami abból még most is foglalkoztat. De valahogy vasárnap reggel semmi nem foglalkoztat, vagy mégis….

Voltunk a Ficsak által megrendezett Adventi Vásárban, hogy megnézzük a Me Se Kő standján, a cuki rénszarvasok, bárányok és mézik hogyan találnak gazdát maguknak. Külön öröm, hogy mindez a pénz a Tűzoltó utcai Gyermekkórház javára megy. Az meg különösen az, hogy 1,5 millió Ft-t gyűjtöttek össze és ebből 1 százalékot bárányék és rénszarvasék adták.

_mg_9621_1015

Aztán azt hiszem az foglalkoztatott a legjobban a Rögtönzött Szülői Értekezlet kapcsán, hogy hogyan lehetne azt a szülő pedagógus között lévő szakadékot lerombolni, hogyan tudnánk közösen, a gyerekért lenni. Aztán persze megfogalmaztam egy-két dolgot magamnak.

Tisztelnünk kell egymást. Nekem a szülőt, a szülőnek engem. El kell fogadnom, hogy a szülő egyébként a leginkább szakértője gyermekének, ő tud a legtöbbet róla. Én, mint pedagógus jó esetben is 4 éve ismerem, napi maximum 8 órát töltök vele, de a szülő, amire iskolába ér 6-7 évet, ismeri minden rezdülését. Ha balra biccenti a fejét az mit jelent, s ha jobbra, akkor az mit. Rezonálnak egymásra, ha az egyik stresszes, azt a másik is megérzi. Ő igazán gyermekének a szakértője. Aztán persze én meg annak vagyok szakértője, hogy az iskolarendszerben hogyan tud jobban boldogulni. Azt hiszem elfogadható az, hogy mi pedagógusok pedig ezt tudjuk. Mi ebben vagyunk szakértők. S a feladatunk a gyermek érdekében, hogy ezt a kettőt összecsiszoljuk. S ha még több szakember van, akkor még több szakértelmet kell összecsiszolnunk.

Szeretem, ha a gyermekről rendszerben gondolkodunk, támogatom is ezt. Probléma esetén a gyermeknek az az érdeke, hogy együttműködjenek körülötte, hogy a szakemberek, a szülő közösen üljön le és beszélgessen arról, hogy hogyan tovább.  Ebben én elengedhetetlennek tartom azt is, hogy az edzők, zenetanárok, az a pedagógus, akinek sikerült kapcsolatot kialakítania a gyerekkel beszéljen egymással. Mindenki mást tud, más helyzeteket lát a gyerekkel kapcsolatban. Beszéljünk már egymással odafigyelve, tisztelettel, időt rászánva!

Aztán amikor kamasz lesz, de én már sokkal előbb is támogatom azt a helyzetet, hogy a szülő mellett, a gyermek is legyen ott, amikor beszélünk RÓLA.

Miért?

Mert:

  • fontos, hogy hallja, amit beszélünk róla, kapjon szót ő is, mondhassa el a véleményét (így nem kibeszéljük a háta mögött).
  • fontos, hogy kapjon pozitív visszajelzéseket arról, amit jól csinált (ne érezze azt, hogy ő mindent elront, semmit nem tud megcsinálni).
  • fontos, hogy úgy szülessen döntés, hogy ő is részese ennek a döntésnek (nem a feje fölött történnek dolgok).
  • fontos, hogy azt érezze, szeretjük, mellette vagyunk (nem érzi azt, hogy ellene vagyunk).
  • fontos, hogy őszintén beszéljünk vele, mondjuk el gondolatainkat, érzéseinket (nem érzi azt, hogy robotból vagyunk, aki a kamasz elleni programra van beállítva).
  • fontos, hogy empatikusak legyünk vele, mit is érezhet ő (nem érzi úgy, hogy bármit mond, az úgy sem érdekel senkit).

S most ahogyan ezt leírtam, azt hiszem ,ez akkor is igaz és érvényes, ha a szülővel beszélünk. Tudom sokszor nagyon nehéz, mert én magam is dühös vagyok, vagy tehetetlen, vagy elkeseredett, vagy éppen nincs időm rá és most jobb lenne, ha nem kellene beszélgetnünk. De kell! Nem kell beszélgetnünk mindennap, minden szülővel fél órát. De kell beszélnünk! S ha beszélünk és az nem az osztálypénz vagy valami osztályt érintő „csipcsup” (behoztam-e a tisztasági csomagot vagy hol a gyerek pohara), akkor teremtsük meg azt a helyzetet, amikor nyugodtan tudunk beszélni. Ne a folyosón, az udvaron vagy a többi szülő előtt beszélgessünk arról, hogy mit csinál a gyerek és hogyan. Azoknak a szülőknek, akiknek a gyermekükkel gond van ez egy mindennapi kudarc, végighallgatni, hogy mit csinált a gyerekem az iskolában; s ez a kellemetlen helyzet még rosszabb akkor, ha a többi szülő előtt kell meghallgatnom és elviselnem a pillantásaikat (még ha nincs is ilyen, de érezheti ezt). Pedagógusként ne hozzuk őt ilyen helyzetbe, szülőként pedig magunkat.  Kérjünk időpontot a pedagógustól. Pedagógusként kérjük meg a szülőt, hogy jöjjön be. Üljünk le vele, teremtsünk olyan légkört, ahol jó beszélgetni, ahol egyenrangú partnerként oszthatjuk meg tapasztalatainkat, gondjainkat, érzéseinket. Legyünk őszinték egymással, ez fogja megteremteni a bizalmat, ami a közös munka alapja lesz. Bátran elmondhatjuk szülőként és pedagógusként is, hogy milyen érzéseink, gondolataink vannak. Ha megbeszéltünk valamit tartsuk is hozzá magunkat, inkább mondjuk azt egy hét múlva, hogy megpróbáltuk, de nem megy, minthogy tudjuk, hogy nem fog menni és ezért meg sem próbáljuk.

Sokszor elbizonytalanodunk mi pedagógusok, hogy biztosan jól csináljuk-e, sokszor elbizonytalanodnak a szülők, hogy vajon jól csinálják-e. Nyilván majd akkor derül ki, amikor felnőtt lesz, hogy jól csináltuk-e. De mindent meg kell tennünk azért, hogy jól csináljuk.

írta: Kovács Nikoletta

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: