Taps…

Tegnap is játszottam, bár nem akartam, Nagyszájúan mondtam a tegnapi ME SE KŐ  és az Élet Katedrális által szervezett jótékonysági koncert csúszásának első perceiben, hogy semmi baj, csak foglaljátok le őket. Játsszatok valamit. Aztán persze hirtelen ott álltam 120 gyerek és felnőtt előtt egy templomban, az Úr asztala előtt és azon gondolkodtam, hogy na, most mi lesz.

Gyorsan futtattam a file-kat. Melyik játék lesz jó, közben megpróbáltam lehámozni magamról a sálat, kesztyűt, kabátot, mert azért úgy nekem se megy. Mit lehet játszani templomban? Mi illik, mi nem illik? Ráadásul egy koncerten, amiről fogalmam sincs milyen lesz. Felállítani nem nagyon fogom tudni őket, az látszott, hiszen a motivált kamaszok biztosan énekelnek nekem a flúgos pingvin népről a 119 kortársuk előtt. Oké, a mutogatós, éneklős játékok kilőve. Közben persze a sálam a nyakamba akad, miközben éppen rólam beszélnek, a Richter Aranyanyuságomról. Na, hát jól nézünk ki!

Mintha gyorsan kattintgatnék a számítógépemen, s nyitnám meg a játékokat, s vetném el, hogy ez melyik körülménynek nem felel meg. Na mégse fogócskázhatok egy templomban, mozgásos helyben sem, hiszen nem olyan nagy a hely a sorok között. S végül maradt a klasszikus. Tapsolunk. Tapsolunk így, tapsolunk úgy, na, majdcsak tapsolunk valahogyan. Csak kezdjük már el, mert egyre kínosabb mondatok jönnek ki a számon.

clapping-hands

Tapsoltunk, így, úgy, amúgy, sorokban, oszlopokban, annyira tapsoltam és akartam, hogy ők is, hogy a biztonságzáras órám majdnem lerepült a kezemről. Közben megérkezett Tóth Vera (huhh, gondoltam magamban, akkor itt vannak), valamit még mókolnak mögöttem (jaj, csak fel ne lökjem a szintetizátort hadonászásomban), s akkor „húzd ki a jobb mutatóujjadat, a másik bal tenyeréből, miközben a bal kezeddel megpróbálod megfogni az ő kardját. És hopp!”- hangzott a számból, miközben óvatosan próbáltam szambázni, de azért csak súroltam valamelyik mikrofon állványt. Hátranéztem kell-e még, mondták igen. Akkor még tapsolunk egy kicsit… Oké minden – hangzott hátulról….Vége.

Elkezdődött. Megszólalt a zene, karácsonyi /nem karácsonyi dalok Farkas Gábor Gábrieltől, Tóth Verától és Mező Misitől. Bátorító mondatok a nevelőotthonos gyerekeknek hópelyhekről, szeretetről, egymásról.

S ők tapsoltak, úgy ahogy „tanultuk” vagy ahogy akartak.

Írta: Kovács Nikoletta

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: