Idé(ő)tlen kamaszok a vonaton…

Reggel 3.30, csörög az óra. Kipattanok az ágyból, kávét iszok, gyorsan szendvicseket, almafröccsöt készítek. 5.20-ra már a buszmegállóban, 6 – ra a Keletiben. Vonatra fel és már suhanunk is Bécs felé, az Adventi vásárok városába.

A vonaton két kamasz, az egyikőjük csendben olvas, néha beszól az anyukájának, de az is inkább erőfitogtatás és nem bántó. Van éle, az kétségtelen. A másik oldalon egy állandóan csevegő, ismerkedő anyuka egy morgó (“jól van na” , “hagyjál már békén”) kamasszal.  Bécs előtt 15 perccel, anyuka nagy durrogva pakolja össze a táskáját, „egy szót sem lehet hozzád szólni” és a „minek jöttünk el” felkiáltások közepette. Aztán persze ott vannak mögöttünk az óvónők. Folyamatosan beszélnek óvodáról, óvodavezetőről, karácsonyi műsorokról, karácsonyról.

Én eközben megpróbálok nem pedagógus lenni, vagy legalább nem reflektálni magamban erre. Ma nem, ma nem vagyok az, aki vagyok. Vagyis az vagyok, de nem akarok az lenni, aki vagyok,  ma turista akarok lenni. Turista, aki eltéved, és 2 órán keresztül nemhogy adventi vásárba nem csöppen, de egy kávézót sem talál, hogy beülhessen egy bécsi kávéra, s annak mosdójában dupla réteget vegyen magára. Turista, aki megfogdos mindent a vásárban, s ámulva bámulja az öltöztetős játékot, ahol Freud-t lehet beöltöztetni. Turista, aki bénázik az euroval, s mindent átszámol forintra, pedig biztos benne, hogy nem kellene.

img_0147

S miközben nem vagyok az, aki vagyok, a vonatra felszállva újra az leszek, aki vagyok. Ezalatt a pár óra alatt (amíg nem láttuk utastársainkat) megváltoznak a családi viszonyok. A morcos fiú, néha mosolyog és odaadja a telefonját az anyukájának, hogy játsszon vele. Alvás közben megpróbálja kilopni a fülhallgatót az alvó anyukája füléből, összeröhögve a szemben ülő úrral. A kamasz leány is még közelebb kerül az anyukájához és kedvesen, mosolyogva továbbra is odaszólogat, felveszi édesanyja ígéretét a telefonjára. Hm…. mennyire megváltoztat egy közös program minket. Mindenki kicsit összebújva, kicsit kipirulva (vagy a hideg vagy a puncs csípte meg az arcukat), kicsit békésebben ül a vonaton), a pedagógusék bezzeg folyamatosan váltják meg a világot (jönnek a szaftos témák. mint kell-e az óvodavezetőt megdicsérni a munkájáért, miért hozza betegen a gyereket a szülő az iskolába, s milyen igazolásokat adnak ki a gyerekorvosok).

S most az, aki vagyok, s pedagógusként is, nem pedagógusként is azt mondom, a legfontosabb időt tölteni, minőségi időt tölteni a kamaszokkal. Ha egy nap, egy pár óra ennyit változtat a viszonyokon, akkor tegyük úgy, hogy ne hagyjuk, hogy az élet, a napi gondok, a telefon mütyürgetése elvegye tőlünk a legfontosabbat, az együtt töltött időt. Szánjuk rá, csak rá, mert szüksége van rá, szüksége van ránk. És ha magunkba nézünk, nekünk is rá …

Írta: Kovács Nikoletta

UI: Mindeközben az én kamasz keresztfiam eközben a Magyar U17 kézilabda válogatott színeiben lép pályára valahol Prágában és nagyon büszke vagyok rá (könnycsepp, pityergés).

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: