Kék Nap

Életemben először autista gyermekkel az előző iskolámban találkoztam Nem ott tanult, az apukája volt ott a gondnok. A vonatokat szerette, nem nagyon beszélt és gyakoriak voltak nála a dühkitörések. Pici volt még akkor 5-6 éves, azóta már felnőtt és amikor néha találkozom az apukájával kétségbeesetten mondja, hogy egyre nehezebb, s mi lesz, ha ők már nem lesznek, akkor hova fog kerülni. Ritkán találkoztam vele, de számomra nehéz helyzet volt, egyáltalán nem nézett rám, nem teremtett velem kapcsolatot.

A második találkozásom Pittsburgh-ben volt. Ott egy élménypedagógiai foglalkozáson vettem részt a Pressley Ridge egyik autista osztályában. Valamiért a félelem maradt meg bennem, hogy megfigyelem az órát és az kavarog bennem, hogy nem elég, hogy velük nehezebb kommunikálni, de még a nyelvet sem beszélem igazán, s mi van ha az egyikőjük nekem ront. Aztán persze nem történt semmi, bevonódtak és zseniális óra volt.

Sokáig meg voltam arról győződve, hogy ez nekem nem megy és az ilyen diagnózisú gyerekekkel nem tudok zöld ágra vergődni, s ha a legcsodálatosabb helyen, a legcsodálatosabb állást ajánlanák fel, akkor sem mennék el, mert számomra megközelíthetetlenek, az én fekete foltom. Azóta eltelt lassan 15 év. Azért a saját félelmem, tehetetlenségem addig-addig piszkált, hogy rengeteget olvastam utána, mindig megnézem a legújabb kisfilmeket, s azóta sok nagyon jól funkcionáló autistával, asperger szindrómással találkoztam. Már nem félek. Elfogadom, hogy különbözik, máshogyan gondolkodik, máshogyan van összerakva. Nem tud engem olvasni ő sem és én sem őt. Ő nem érti én azt miért úgy, én meg nem értem, hogy ő miért nem érti. Meg kell tanulnunk egymás nyelvét és akkor menni fog, mintha idegen nyelvet tanulnánk. Csak tanulunk Pistiül, meg Gyuriul, meg Ágiul. S persze ez a leghosszabb folyamat, ezt nem lehet csak úgy három perc alatt, idő kell, hogy értsünk egymásul.

Tök érdekes, hogy két olyan szinte felnőtt gyerekkel is találkoztam, aki 17-18 évesen kapta meg a diagnózisát, persze mindkettő egészen más. Az egyiknek folyamatos dühkitörései voltak kiskorától, a másik gyerek inkább magába forduló volt. Még egy adalék mindkét gyerek folyamatosan a szakemberek szeme előtt volt, s így is csak 7-8 év után jutottak el a diagnózisig. Nyilván mindkettőnek jól fedte az éppen aktuális tünete, a dühkitörése vagy szorongása a valódik okot.

S ahogy írom ezeket sorokat és előjönnek az emlékek, azt hiszem a kiszámíthatatlanság nekem a legnehezebb. S igazán az egymás nyelvének megértésénél azt hiszem erre gondolok, hogy értsük egymást, s ezzel is csökkentsük a kiszámíthatatlansági faktort. Hogy tudjak reagálni, lépni, megnyugtatni.

Nem vagyok szakértő, sőt, szinte semmit nem tudok, csak azt, hogy most már nem félek, már nem repkednek a pillangók a hasamban és nem izzad a tenyerem, ha egy térbe kerülök. Kinyílt a szemem, van vágy bennem a tudásra, régóta szemezek képzéssel is. Azt hiszem meg szeretném érteni, de ha azt nem lehet közelebb kerülni…

Írta: Kovács Nikoletta

 

Képek forrása:www. szeretlekmagyarorszag.hu, www. vous.hu

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: