Bátorság

Tegnap Terézanyu Gálán voltam. Az idei írói pályázatok témája a bátorság volt. Soha nem venném a bátorságot (milyen szép kis összekötés lett ez), hogy írjak egy ilyen pályázatra, de a téma meghirdetése óta – és tegnap este ez felerősödött – az motoszkál a fejemben, hogy mit is jelent számomra bátornak lenni, mihez kell bátorság.

Furcsa, mert elsőre az a pillanat jutott eszembe, amikor egy szülőnek meg kell mondanom, hogy a gyermek nincsen rendben,  s el kell hitetnem vele, hogy mi a legjobb megoldás, ami számára találhat. Most, hogy írok róla is beugrik az az érzés. A gyomorban azok a kis pillangók szállni kezdenek. Aztán leülsz vele szemben, minden empátia az asztalra készítve és bele kell vágni, el kell mondani. S az első pillanat, miután kimondtad megnyugvást hoz. Egy pillanatra fellélegzel, miközben ő szemben, a másik oldalon összeomlik. Mély levegő, s együtt. közösen a szülővel felépítitek a megoldást.

Aztán bátorság kell ahhoz, hogy a halogatott ügyeim, amikor már nagyon elhalogatottak, na akkor kezdjek el intézkedni. Ilyenkor mindig kicsit szégyenlem magam. A “mit gondolnak rólam?” érzése eluralkodik rajtam, s aztán annál jobban halogatom, amire ráfogható, arra ráfogom, s a helyzet egyre rosszabb lesz, húzom az utolsó pillanat utánig, várom, hogy magától megoldódjon, elrendeződjön, aztán felborul minden. S amikor felborul, na akkor kell az, ami segít a felborult dolgokat felállítani. S kell hozzá a remegő gyomor, s általában végül egy kedves ügyintéző a vonal másik végén. Na utána még egy kedves szakasz jön, hogy mi a lóf….-tól féltem én.

De mégsem ezt éreztem a gondolatok között az igazán nagy bátorságnak. S végül eljutottam oda, hogy az igazi nagy merszeim 5 éve vannak….

Teljes családban nőttem fel, egy bratyóval, akivel külsőre nagyon hasonlítunk egymásra, igazán viszont egyik szülőnkre sem. Én inkább apukám, tesóm inkább anyukám “vérvonalából” örököl többet. Mondjuk azt a hülye vesebetegséget én nyaltam be, de tesóm meg a bütykőjével szenved. Szóval valahogyan elképzelhetetlen volt számomra az, hogy ez a család egyszer nem lesz így, a gyermekkorom során (amire emlékszem is) összesen két haláleset volt, a két dédnagymama. Aztán felnőttként kaptam egyszer csak egy sorozatlövést ebből, elment a nagypapám, a nagymamám két hónap különbséggel.  S valahogy onnantól minden évben vagy legalábbis két évente  meghalt valaki. Aztán egy hosszú betegség után elbúcsúztattuk nagybátyámat, s talán itt jutott el  tudatomig először, hogy egyszer ez az én szűk családomat is eléri. De eltelt újabb pár év, s valahogy ez az érzés elfelejtődött. Aztán beteg lett. Gyorsan és váratlanul jött a rémület. Aztán gyorsan, azt nem mondom, hogy váratlanul, de el kellett engedni, el kellett engednünk. Elment az édesapám, megomlott az én erős családom is. Már öt éve. Merek-e bátor lenni? Azóta mindig bátorság kell, hogy felemeljem a kagylót, felhívjam anyukámat, s ne attól rettegjek, hogy nem veszi fel, soha többet. Ne attól rettegjek, hogy ha hazautazom, akkor zárt kapuk várnak és nincs már ott többé…. Rettegek, de megteszem. Eddig könnyű volt, egyszer csak mindig felvette és kinyitotta. De mi lesz, ha nem?

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: