Szombati szörny

A szombati vásárlások a paráim. Gyűlölök szombaton vásárolni, mert ilyenkor egy szombati vásárló szörnyecske lakozik bennem, aki türelmetlen, nem  megbocsájtó, alkalmatlan az empatikus viselkedésre. De tegnap kellett, nem volt itthon kaja. Ami persze nem lenne olyan nagy baj, hiszen felvennének hóembernek, már akkora vagyok, de a ma egészségesen étkezem projekt keretében megvalósításra váró, reggel talált ropogós parmezáni csirke receptet meg kell csinálni. Nehezen indulok, a szörnyecske mozgolódni kezd, minden boltot, zöldségest, drogériát bejártam, hogy ne kelljen bemenni a boltba. A parkolóból ítélve rengetegen voltak, hacsak nem mindenki az OBI-ba vagy JYSK-be ment valami lakásfelújítás kapcsán.

De sajnos, nem lesz szebb otthonuk, úgy tűnt nekem, hogy egyetlen környékbelinek nem volt otthon kajája, csak ez magyarázhatta meg azt a tömeget, ami ott volt. Már a Pepco-ba sejtenem kellett volna. Ott kiálltam a sorból, hogy egy csomagolópapírért nem fogom végig állni a 20 emberből álló sort. Kijöttem

Végül úgy éreztem nagy levegővel alámerülök. Mit nekem bevásárlás, szörnyecske ma a zsebembe marad.  Persze pont szombaton pakolják a fele árut a polcok között és a pultokban is ilyenkor vannak a legkevesebben, nyilván az az oka, hogy pénztárazni kell, mert ott viszont… A pénzároknál a sorok 40-50 emberből álltak. Először arra gondoltam valami ünnep lehet, amiből kimaradhattam, mert olyankor szokott ilyen tömeg lenni. De nem, szombat van. Egy decemberi szombat. Beálltam a sorba, közben interneteztem, figyeltem az embereket, s nyugtatgattam szörnyecskét no para, ezzel úgy sem tudsz mit tenni. Aztán hosszasan elméláztam, amikor döntéshelyzetbe kerültem, hogy melyik sorba álljak, amikor egyből kettő lett. Néztem, hogy melyik lehet a gyorsabb pénztáros, melyik sorban van több cucc. Mérlegeltem, döntöttem. Rosszul.

Kezdtem úgy érzeni, hogy emelkedik körülöttem a hőmérséklet vagy legalább is bennem biztos, s egy idő után téptem le magamról, a pulcsit, sapkát, s arra gondoltam, hogy na most, na most ne érjen hozzám senki, mert biztosan abban az állapotban vagyok, amikor annak nem lenne jó vége. A szörnyecske kibújt és már türelmetlen valómmal álltam ott. Kivetkőztem magamból ezt a kis dagadt, puffogó manót, akinek olyan csillagos a szeme és szikrázik.

A sor lassan haladt, mögöttem a babakocsis kisfiú is elkezdett nyűgöskösni (jogosan, hiszen 20 perce álltunk sorba). Ilyenkor még tetőzni szokta a helyzetet, ha az előttünk álló valami extra dologgal lepi meg a pénztárost, nem mérte le a banánt, vagy a másik kasszából kell egy Ferrero Rocher, vagy ahogy most történt, fel szeretné tölteni a telefonját. Ilyenkor már biztosan nem tudok fapofát vágni szörnyecske sokkal erősebb nálam, nem akar az istenek visszamenni a zsebembe akárhogy tűröm befelé. Leveszem a sálam, begyűröm a táskámba, de a pénztárca az alján van, kipakolok, majd bepakolok mindent, eközben az előttem álló akcióban a telefonkártyájával, pénztáros néni teljesen kész van. Minden percben feláll, körülnéz, közli, hogy ez téboly, ami itt van, s vissza ül, morogva. Én előrébb kerülök, már a kapujában, annak, hogy vége, vége lesz a szombat délelőttnek, hazajutok, bezárkózom és ki sem nyitom az ajtót másnapig. A kis telefonakció közben lefagy a gép. Nem csinál semmit, pénztáros néni mondja, na akkor ennyi, ma ezen nem lehet tovább dolgozni, én kezdek kétségbeesni, kiver a víz, hogy mi lesz ebből. Újra kell állnom a sort? Szörnyecském meg dörzsöli a kezét, a fene a pofáját.

Mentőember érkezik, hevesen nyomkodják a gombokat mindketten és próbálnak nyomtatni, blokkolni. Én 5 perce, rettegve mantrázom, javulj  meg, javulj meg, javulj meg. S lőn csoda. Elindul a cikkeim lehúzása. Közben pénztáros néni morog, bármi vicceset mondok a poént támadásnak éli meg, de a kedves kérdésemet arra vonatkozólag, hogy meddig van még ma, még estig kell-e kitartani, egy felcsattanással üti el, hogy ne kívánjak én neki ilyeneket. Én meg szabadkozom, hogy nem akartam rosszat, csak oldani akartam a feszültséget. De azt hiszem ezt ott nem lehetett.

Vég, vége, kiértem. A bolt ajtajába állva tömöm be az első kekszet magamba, s még gyorsan kettőt utána, mert úgy érzem erre szükségem van. S közben rájövök, hogy az egyik legfontosabbat nem vettem meg, a roppanós parmezános csirkéhez nem vettem zsemlemorzsát. Azt hiszem inkább szendvicset eszem…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: